Láthatatlan égi ragadozók: soron kívül kap kínai csúcstechnológiás vadászgépeket Pakisztán

Már az egy generációval korábbi gépek is befűtöttek a nyugati modelleknek Indiában.

A kínai civilizáció már száz évvel ezelőtt rendelkezett saját modernizációs recepttel, amely a kommunizmussal szemben nem a nyugati mániák másolata volt – s amihez a jövőben visszatérhet.
„Az új könyvekkel az a baj, hogy elveszik az időt a régiektől” – fogalmazott a tavalyi Brain Bar jövőfesztivál színpadán Jash Dholani, a közösségi médiában Oldbooksguy (a régi könyves srác) néven ismert ifjú indiai gondolkodó. Korom előrehaladtával mindinkább egyetértek vele: az évente félszáz kötetet felölelő olvasmánylistám egyre nagyobb hányadát adják az évtizedekkel (vagy évszázadokkal) korábban megjelent címek. Miért? Mert a kiszámíthatatlanság korában szívesebben fordulok olyan szerzőhöz, akinek életműve már kiállta az idő próbáját. S mert a régi könyvek szebbek, szebb könyvből pedig jobban esik az olvasás.
Ezen a héten az utóbbi években kezembe kerülő talán legelegánsabb kötetről írok a Mandiner olvasóinak. Marcel Granet francia szociológus a 20. század első felének legjelentősebb Kína-kutatója volt, 1930-as, sötétkékbe burkolt összefoglalója a kelet-ázsiai óriás kultúrájáról és a kínai észjárásról a ma embere számára is tartogat tanulságokat. Annál inkább is, hiszen szerzőnk arról volt ismert, hogy a kínai civilizációt nem a nyugati kategóriák szerint próbálta értelmezni, hanem a belső logikáját kutatta, különös tekintettel a rítusokra, társadalmi struktúrákra és a gondolkodásmódra. (Ez az a megközelítés, ami a Kínáról író szerzők többségénél a 21. század elején hiányzik.) Mit állított Granet a kínai karakterről száz évvel ezelőtt?
A nyugati – különösen a görög és a zsidó–keresztény – hagyomány hajlamos az absztrakcióra, a kínai gondolkodásmód konkrét és pragmatikus. A kínai ember nem „az igazságot” keresi, hanem a harmóniát, az ellentétek dinamikus egyensúlyát. Ez tükröződik a már nálunk is jól ismert jin-jang dualizmusban, amely nem jó és rossz szembenállása, hanem a komplementer viszonyok örök játéka. Granet szerint a kínai társadalom nem transzcendens, hanem ritualizált gondolkodású: a közösségi életet szabályozó szertartások nem formalitások, hanem a kohézió alapjai. Az emberek közötti kapcsolatok úgy hierarchikusak, hogy nem kényszerítő jellegűek, mert mindig morális alapokon állnak – lásd a család és az ősök tiszteletének központi jelentőségét –, éppen ez adja a stabilitásukat. Sári László Kelet-kutatótól tudjuk, hogy a modern (kommunista) Kína letért a konfuciánus útról, s ma a Nyugat fogyasztásalapú történelmét éli. Ám az „eredeti” kínai állam még nem a hatalom monopolizálására, hanem a már említett harmónia és rend megteremtésének ambíciójára épült. Az uralkodó nem isteni személyiség, hanem a rítusok beteljesítője volt, a kínai vallás pedig a világ rendjének fenntartását szolgáló gyakorlatok összessége. A vallásosság lényege itt nem a hit, hanem a viselkedés.
Granet szerint a kínai civilizáció legérdekesebb vonása az idő és tér érzékelésének sajátos rendszere. Mivel a természet ciklikus, az emberi élet az évszakokhoz hasonlóan egy kozmikus ritmus része. A kínaiak időfelfogása ezért nem lineáris, hanem periodikus: az események ismétlődnek, és az idő minősége mindig fontosabb, mint a mennyisége. A kínai írás és beszéd egysége sem olyan szoros, mint a nyugati írásrendszerekben, ez teszi lehetővé a gondolat képies, többértelmű kifejezését.
Kína világa nem egyszerűen „más”, hanem egészen más logikára épül. Alapja a természet ritmusával való összhang, a rendszerek stabilitása és az, hogy az egyén önmeghatározása a közösségbe való rituális beágyazottságra épül. A modernitás nem kizárólagosan nyugati fogalom. A kínai civilizáció már a kommunizmus előtt rendelkezett saját modernizációs narratívával, amely nem a nyugati fejlődés másolata volt – s amihez visszatérhet.
Marcel Granet: Chinese Civilization. Kegan Paul, Trench, Trübner & Co., 1930
A szerző a Brain Bar jövőfesztivál alapítója